I walk the Lyme
A hétvége az ízületi fájdalmak jegyében telt. Jó pár napja érzékeltem, hogy nehezemre esik a járás, fáj a térdem, csípőm, egy kis emelkedős rész az úton megterhelőnek tűnik, a lépcsőjárást ne is említsük. A lábaim estére felforrósodtak, mindehhez rossz közérzet is társult, mintha lázas lennék, mégsem voltam az. Csak elképzeltem, hogy el kell gyalogolnom egy bevásárló helyre, ott sorban állni, haza cipekedni…, máris úgy éreztem, jól kitolt velem a Napi Lyme, de hát vendégeket vártam és vendégségbe ugyancsak hivatalos voltam, nem hagyhattam, hogy felülkerekedjen rajtam ez a frányaság. Ilyenkor az akaraterő az egyetlen fegyver, amit az arzenálból bevethetek, más nem nagyon marad, persze ebben az esetben már nem mellőzhettem némi gyulladásgátló és fájdalomcsillapító segítségét sem. A gyógyszerektől 10 és fél órás alvás után, kevésbé sajgó ízületekkel ébredtem, mégis fáradtan.
Találkoztam már Lyme-kóros kutyával, akinek minden ízülete erőteljes dagadt gyulladásban éktelenkedett. Szegény Labrador épp olyan levert, érdektelen képet vágott, mint amilyet én magam látok a tükörben egy rosszabb napon. A gazdája elmondta, hogy munkakutya lévén, nem akar dolgozni, lusta, csak feküdne és aludna…, nos, ebben is magamra ismertem, tipikusan lelustázták szerencsétlen ebet, holott nem motiváció-hiányban szenvedett, hanem Lyme-ban.
Évekkel ezelőtt, amikor még sokallta nehezebben viseltem a krónikus fáradtság szindróma tüneteit, egyszer már arra az alantas gondolatra jutottam, hogy mennyivel jobb helyzetben vannak a kutyák, elvégre bárhol lefeküdhetnek. El is szégyelltem magam a későbbiek során, de abban a pillanatban, akkor, a legszívesebben lehevertem volna a földre. Szánalmasnak tartottam magam, ám azóta rájöttem, korántsem vagyok az - mégha kívülállóként ez érthetetlennek tűnik-, csupán együtt élek a Napi Lymmel.
Az ízületi problémák nem rögtön jelentkeznek a Lyme esetében, hónapokkal, akár évekkel később a csípés után. Nálam az első ízületi megjelenési forma az egyik kézujjamban jelent meg, el is deformálódott az az ujj. Aztán később a térdek, ez visszatérő probléma, néha a boka vagy a könyökök lobbannak be.
Ebből kifolyólag nem hordok magas sarkú cipőt, ami már több esetben szinte válóokká avanzsált párkapcsolataimban. A férfiak szexisnek tartják a magas sarkúban megfeszülő lábszárat, amit természetesen elhiszek és megértek. Viszont hiányolom az örömömben való osztozást, hogy újra tudok járni. Igazából kisebb gondom is nagyobb annál, hogy az esztétikai és erotikai elvárásukat ezen formával elégítsem ki. Marad a kényelmes lábbeli - sajnos a Napi Lyme is -, a pasikat meg le lehet cserélni.
