Enyhe, napsütéses napra ébredtünk, itt a hétvége, szabadság. Szeretnék felszabadultan kiszaladni a világba, egy ébredező mezőre. Ébredezem én is, a fejem szédeleg, az elmúlt napok rosszulléte szűnik ugyan, mégsem jöttem tökéletesen helyre.

Két nap múlva vár a munka, muszáj összeszednem magam. Bár elmondom, kevésbé utálok ehhez hasonló kifejezést, mint mikor ezt hallom: "Szedd össze magad!" Szedném én, mindenhonnan, ahol csak találom, de honnan is?

Úgy érzem lebegek ég és föld között, elrugaszkodtam a talajtól, mégsem érek egy magasabb szférába. Weörös Sándor szavai jutnak eszembe: " Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra." Igen, létezik a bensőmben az a bizonyos létra, amelyet egyszer-kétszer megmásztam már a Lyme miatt. Csúsztam lefelé sok-sok létrafokot, kerültem fizikailag rettenetes állapotba, ültem éveket tolószékben és feküdtem ágyban, ám felkapaszkodtam magasságokba is. Úgy érzem, stabilan állok egy szinten, mindösszesen próbálgat a napi Lyme. Ma arra vágyom, hogy egy megértő kar ölelésének melegében ücsörögjek egy padon a szabadban, mégha a szédüléstől lebegek is ég és föld között. Tudom, hogy a létra bennem, bennünk van, és ez reményt ad, kitartást és erőt a mindennapokhoz.