Mivel az utóbbi időben a sokfajta egészségi probléma hatványozódott, nem maradt más megoldás, mint újra beiktatni egy komplex rehabilitációs kezelést. Két évvel korábban vettem részt hasonló kúrán. Nehezen szánom már rá magam bármiféle kórházi kúrára, egyrészt a munkahelyi kiesés miatt, aminek természetesen anyagi vonzata is van. Másrészt a hospitalizációval járó ügyes-bajos dolgok folytán. Az ember mégiscsak idegenben tölti az idejét, kezelések sora, időpontok, beavatkozások. Na, de mindent a cél érdekében!

Igyekeztem az összes ügyemet a lehető legnagyobb rendben hagyni a munkában, a háztartásban is, intézkedéseket maximálisan elvégezni, a készülődést véghezvinni, csupán a pihenés maradt el.
Ám eljött a nagy nap, most aztán tényleg csak magammal fogok foglalkozni, regenerálódom és rehabilitálódom!

   A hospitalizáció tényével kapcsolatosan – mint az egészséget érintő mindenfajta témában - ugyancsak sokféle reakciót tapasztaltam. Egyik évben az akkori barátom hozott el a kórházba. Én egész úton kissé feszült voltam, mégsem nyaralásra vagy kirándulásra indultunk, ám amikor megérkeztünk a kórház elé és a párom meglátta az épületen, hogy ez egy igazi kórház, igencsak fintort vágott. Azt az arckifejezést nem kívánom senkinek, minden érzés, mondhatni ellenérzés, benne foglaltatott. Aztán elköszönéskor a következőt súgta nekem: Ez mennyire ciki helyzet, most mit mondjak a kollégáimnak, hogy a barátnőm kórházban van? Érdekes módon ezután az addig hősszerelmes lovag egyre kevesebbszer jelentkezett, majd a kórházi kezelés befejeződésére vége is szakadt a kapcsolatnak.

A minap épp egy barátomnak kezdtem ecsetelni, miként telik egy nap a kezelések során, mire ő kinevetett, mondhatni, kiröhögött. Hogy mit talált viccesnek a napirendben, nem osztotta meg velem, pedig jól jönne most itt egy kis móka számomra is. Persze, nem tagadom, egy kórházban az olyan apró semmiségek bírnak jelentőséggel, mint egy kényelmes, nem nyikorgó ágy, egy jó párna, egy jó könyv, újság, egy büfé a közelben, ehető ebéd… A hétköznapokban rohanó embernek - nekem sem jelent többet, mint amennyit kell, amikor dolgozni megyek vagy szórakozni – nem számítanak ezek, de ebben a helyzetben igenis jelentősége van, hogy például az infúzió lecsöpögésének másfél órája alatt ne akadjon ki az ember nyaka. Nos, azt gondolom, bárki emberfiánál eljön egyszer az az idő, amikor majd ő fekszik ezen az ágyon, akkor neki is ez lesz a fontos, lényeges lesz mindez.

Az érezd jól magad! De jó, neked, hogy pihenhetsz! – mondatoktól tudok további szépeket gondolni. Azt hiszem, inkább nem ecsetelném, miért. Bár a jövő generációjában ott rejlik még az együttérzés. Barátnőm öt éves kislánya a következőt üzente nekem: „Gyógyulj meg és legyél jobban!” Hiszem, hogy ott a remény, ők még tisztán és romlatlanul éreznek, gondolkodnak, ösztönösen igazi jólélekként.

   Végezetül, hogy valami pozitívval is szolgáljak, tegnap reggel egy barátom jókívánságait egy öleléssel kifejezve és néhány csokival útravalóként köszönt el tőlem, ha egyedül érezném magam és szomorú lennék, akkor az édességdarabkák némi vigaszt nyújtsanak, na és plusz kilókat. Mindenesetre maradjunk inkább a csokinál, mint a cikinél!

Mentés