Az első kezelési nap után még mindig hulla fáradtan ébredtem, de a tegnapi infúzió - amire azt mondta a nővér, hogy egy hordónyi anyagot tartalmaz - na, az jót tett.  A hosszú mozdulatlan fekvés alatt, amíg az infúzió csepegett, mély álomba zuhantam. Régen volt hasonlóban részem. Utána egészen fellélegezve éreztem magam, ebből kifolyólag már bizakodva sejtem, hogy jó lesz ez a kúra.  Senkit sem akarok a kezelések ecsetelésével fárasztani, az a lényeg, hogy tárt karokkal vár az interferencia, tangentor, trakció, lézer, mikrohullám…. Mindezektől erősödöm, gyógyulgatok - ahogyan egy figyelmes sms-jókívánság ébresztett.

Este szóba elegyedtem egy bácsikával. Körvonalazva elmesélte a problémáit, én szintén halvány halmazban elé raktam az enyéimet, végül az emberekről beszélgettünk. Kortól és nemtől függetlenül ugyanazokat a benyomásokat éltük át, ami a betegséghez való hozzáállást illeti a környezet részéről. Megerősítettük egymásban a hitet, hogy nem velünk van a baj, talán segítséget tudunk azzal nyújtani, hogy beszélünk a problémákról, utat mutatunk, hogy számunkra segítő kezet nyújthasson, aki valóban szeretne.

Ma egy asszonyka mesélt egy rokonáról, aki roma származása és testi bénasága ellenére ért el sikereket. Amerikában jelenhetett meg verses kötete, valamint József Attila-díjjal ismerték el munkásságát.

Aztán egy kedves kezelőnővel emlékeztünk a húsz évvel ezelőtti időszakra, arra, hogy milyen sokat küzdöttünk, arra, amikor még tolószékben jöttem ugyanebbe a kórházba, ahol végül megtanítottak/megtanultam újra járni. Apródonként, lépésről-lépésre jutottunk előre sok ember áldozatos és emberfeletti munkájával. Ezt nem szabad soha elfeledni!

Nos, ezek az apró emberi momentumok visznek előre az úton. Itt nincs, aki megöleljen, de igazán jól esik mindannyiunknak - akik átmenetileg itt töltjük az időnket, akik mind valamilyen göröngyös úton jutottunk ide, mert megállított minket egy-egy betegség -, egy jó szó, megértés, közös hullámhossz, egyszóval emberség-ölelés. És ez engem most boldoggá tesz.

Mentés