Ma egy olyan kezelésen vettem részt, ahol a gép, amelyen feküdtem, fokozatosan húzatta a gerincemet. Húzta egy pár percig, majd visszaengedte, majd újrakezdte. Ahogyan vártam a kezelés leteltét, arra lettem figyelmes, hogy a kezelőhelyiségben nincs természetes fényforrás, egy ablak ugyan árválkodott velem szemben, de csak derengett rajta keresztül a fény. Ekkor jöttem rá, hogy ez egy vakablak. Valódi funkcióját nem betöltő, csak mímelt állapotú nyílászáró. Ha ezen keresztül tekintenénk a világba, jócskán falba ütköznénk. Olyan ez, mint a mi betegségünk, a Lyme. Falakat kell lebontanunk, mire egy kis fényt láthatunk, nem mást, mint a gyógyulás reménysugarát. Ezen az ominózus ablakon, amellyel szemeztem a kezelés alatt, nincs kilincs, sem zár, sem függöny, nem lehet kinyitni, nem enged ki és nem ereszt be információt a külvilágból, egy permanens zárt állapotot valósít meg. Sokszor a betegségre sincs rálátása a külvilágnak, és mi, betegek sem engedünk betekintést a bajaikra.

   Azt mondta nekem a minap valaki, hogy ne rágódjak oly sokat a múlton. Nem foglalkozom a kelleténél többet azzal, ami elmúlt, viszont a múltam, a Lyme nélkül nem lennék az, aki vagyok, nem az lennék, aki megtapasztalta az élet differenciáltságát, amelyek hatására az elmúlt években formálódtam.

   A betegtársakkal folytatott rövidebb-hosszabb beszélgetésekből kiszűrődik, hogy megannyi tényező változik körülöttünk és bennünk egyaránt, problémák jönnek-mennek, sokasodnak, elmúlnak, de egy dolog állandó az élet körforgásában. Az ember vágyik a jóra - a gyógyulásra, az érzelmekre – a szeretetre. Több beteg évek óta jár ugyanide, ugyanezekre a gyógykezelésekre, ahogyan jómagam is. Egyikük mesélte, hogy mennyire vágyik egy olyan társra, aki elfogadja őt egészségi nehézségeivel együtt. Ahogyan tavaly és idén úgyszintén benne él a vágy az emberi jó szóra, a jó érzések kifejezésére, simogatásra, hogy legyen, aki fogja a kezét egy-egy körülményesebb beavatkozás alkalmakor. Nem áhítozik semmiféle luxusra, örül a javulásnak, de én megjegyzem, hogy biztosan rengeteget lendítene az állapotán, ha a lelki békét is megtalálhatná egy empatikus társ oldalán.

   Mindannyian reméljük, hogy nem kell vakablakon át szemlélnünk az univerzumot, elvégre nem vagyunk ufók, mégha néha annak gondolnak is minket különös, nehezen gyógyuló, vissza-visszatérő bajainkkal. Ahogyan Szabó Magda írta „Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.” Ne menjünk ennyire messzire, de bazírozzuk azt az egyet!

Az első kezelési nap után még mindig hulla fáradtan ébredtem, de a tegnapi infúzió - amire azt mondta a nővér, hogy egy hordónyi anyagot tartalmaz - na, az jót tett.  A hosszú mozdulatlan fekvés alatt, amíg az infúzió csepegett, mély álomba zuhantam. Régen volt hasonlóban részem. Utána egészen fellélegezve éreztem magam, ebből kifolyólag már bizakodva sejtem, hogy jó lesz ez a kúra.  Senkit sem akarok a kezelések ecsetelésével fárasztani, az a lényeg, hogy tárt karokkal vár az interferencia, tangentor, trakció, lézer, mikrohullám…. Mindezektől erősödöm, gyógyulgatok - ahogyan egy figyelmes sms-jókívánság ébresztett.

Este szóba elegyedtem egy bácsikával. Körvonalazva elmesélte a problémáit, én szintén halvány halmazban elé raktam az enyéimet, végül az emberekről beszélgettünk. Kortól és nemtől függetlenül ugyanazokat a benyomásokat éltük át, ami a betegséghez való hozzáállást illeti a környezet részéről. Megerősítettük egymásban a hitet, hogy nem velünk van a baj, talán segítséget tudunk azzal nyújtani, hogy beszélünk a problémákról, utat mutatunk, hogy számunkra segítő kezet nyújthasson, aki valóban szeretne.

Ma egy asszonyka mesélt egy rokonáról, aki roma származása és testi bénasága ellenére ért el sikereket. Amerikában jelenhetett meg verses kötete, valamint József Attila-díjjal ismerték el munkásságát.

Aztán egy kedves kezelőnővel emlékeztünk a húsz évvel ezelőtti időszakra, arra, hogy milyen sokat küzdöttünk, arra, amikor még tolószékben jöttem ugyanebbe a kórházba, ahol végül megtanítottak/megtanultam újra járni. Apródonként, lépésről-lépésre jutottunk előre sok ember áldozatos és emberfeletti munkájával. Ezt nem szabad soha elfeledni!

Nos, ezek az apró emberi momentumok visznek előre az úton. Itt nincs, aki megöleljen, de igazán jól esik mindannyiunknak - akik átmenetileg itt töltjük az időnket, akik mind valamilyen göröngyös úton jutottunk ide, mert megállított minket egy-egy betegség -, egy jó szó, megértés, közös hullámhossz, egyszóval emberség-ölelés. És ez engem most boldoggá tesz.

Mentés

    Mivel az utóbbi időben a sokfajta egészségi probléma hatványozódott, nem maradt más megoldás, mint újra beiktatni egy komplex rehabilitációs kezelést. Két évvel korábban vettem részt hasonló kúrán. Nehezen szánom már rá magam bármiféle kórházi kúrára, egyrészt a munkahelyi kiesés miatt, aminek természetesen anyagi vonzata is van. Másrészt a hospitalizációval járó ügyes-bajos dolgok folytán. Az ember mégiscsak idegenben tölti az idejét, kezelések sora, időpontok, beavatkozások. Na, de mindent a cél érdekében!

Igyekeztem az összes ügyemet a lehető legnagyobb rendben hagyni a munkában, a háztartásban is, intézkedéseket maximálisan elvégezni, a készülődést véghezvinni, csupán a pihenés maradt el.
Ám eljött a nagy nap, most aztán tényleg csak magammal fogok foglalkozni, regenerálódom és rehabilitálódom!

   A hospitalizáció tényével kapcsolatosan – mint az egészséget érintő mindenfajta témában - ugyancsak sokféle reakciót tapasztaltam. Egyik évben az akkori barátom hozott el a kórházba. Én egész úton kissé feszült voltam, mégsem nyaralásra vagy kirándulásra indultunk, ám amikor megérkeztünk a kórház elé és a párom meglátta az épületen, hogy ez egy igazi kórház, igencsak fintort vágott. Azt az arckifejezést nem kívánom senkinek, minden érzés, mondhatni ellenérzés, benne foglaltatott. Aztán elköszönéskor a következőt súgta nekem: Ez mennyire ciki helyzet, most mit mondjak a kollégáimnak, hogy a barátnőm kórházban van? Érdekes módon ezután az addig hősszerelmes lovag egyre kevesebbszer jelentkezett, majd a kórházi kezelés befejeződésére vége is szakadt a kapcsolatnak.

A minap épp egy barátomnak kezdtem ecsetelni, miként telik egy nap a kezelések során, mire ő kinevetett, mondhatni, kiröhögött. Hogy mit talált viccesnek a napirendben, nem osztotta meg velem, pedig jól jönne most itt egy kis móka számomra is. Persze, nem tagadom, egy kórházban az olyan apró semmiségek bírnak jelentőséggel, mint egy kényelmes, nem nyikorgó ágy, egy jó párna, egy jó könyv, újság, egy büfé a közelben, ehető ebéd… A hétköznapokban rohanó embernek - nekem sem jelent többet, mint amennyit kell, amikor dolgozni megyek vagy szórakozni – nem számítanak ezek, de ebben a helyzetben igenis jelentősége van, hogy például az infúzió lecsöpögésének másfél órája alatt ne akadjon ki az ember nyaka. Nos, azt gondolom, bárki emberfiánál eljön egyszer az az idő, amikor majd ő fekszik ezen az ágyon, akkor neki is ez lesz a fontos, lényeges lesz mindez.

Az érezd jól magad! De jó, neked, hogy pihenhetsz! – mondatoktól tudok további szépeket gondolni. Azt hiszem, inkább nem ecsetelném, miért. Bár a jövő generációjában ott rejlik még az együttérzés. Barátnőm öt éves kislánya a következőt üzente nekem: „Gyógyulj meg és legyél jobban!” Hiszem, hogy ott a remény, ők még tisztán és romlatlanul éreznek, gondolkodnak, ösztönösen igazi jólélekként.

   Végezetül, hogy valami pozitívval is szolgáljak, tegnap reggel egy barátom jókívánságait egy öleléssel kifejezve és néhány csokival útravalóként köszönt el tőlem, ha egyedül érezném magam és szomorú lennék, akkor az édességdarabkák némi vigaszt nyújtsanak, na és plusz kilókat. Mindenesetre maradjunk inkább a csokinál, mint a cikinél!

Mentés