Ma egy olyan kezelésen vettem részt, ahol a gép, amelyen feküdtem, fokozatosan húzatta a gerincemet. Húzta egy pár percig, majd visszaengedte, majd újrakezdte. Ahogyan vártam a kezelés leteltét, arra lettem figyelmes, hogy a kezelőhelyiségben nincs természetes fényforrás, egy ablak ugyan árválkodott velem szemben, de csak derengett rajta keresztül a fény. Ekkor jöttem rá, hogy ez egy vakablak. Valódi funkcióját nem betöltő, csak mímelt állapotú nyílászáró. Ha ezen keresztül tekintenénk a világba, jócskán falba ütköznénk. Olyan ez, mint a mi betegségünk, a Lyme. Falakat kell lebontanunk, mire egy kis fényt láthatunk, nem mást, mint a gyógyulás reménysugarát. Ezen az ominózus ablakon, amellyel szemeztem a kezelés alatt, nincs kilincs, sem zár, sem függöny, nem lehet kinyitni, nem enged ki és nem ereszt be információt a külvilágból, egy permanens zárt állapotot valósít meg. Sokszor a betegségre sincs rálátása a külvilágnak, és mi, betegek sem engedünk betekintést a bajaikra.

   Azt mondta nekem a minap valaki, hogy ne rágódjak oly sokat a múlton. Nem foglalkozom a kelleténél többet azzal, ami elmúlt, viszont a múltam, a Lyme nélkül nem lennék az, aki vagyok, nem az lennék, aki megtapasztalta az élet differenciáltságát, amelyek hatására az elmúlt években formálódtam.

   A betegtársakkal folytatott rövidebb-hosszabb beszélgetésekből kiszűrődik, hogy megannyi tényező változik körülöttünk és bennünk egyaránt, problémák jönnek-mennek, sokasodnak, elmúlnak, de egy dolog állandó az élet körforgásában. Az ember vágyik a jóra - a gyógyulásra, az érzelmekre – a szeretetre. Több beteg évek óta jár ugyanide, ugyanezekre a gyógykezelésekre, ahogyan jómagam is. Egyikük mesélte, hogy mennyire vágyik egy olyan társra, aki elfogadja őt egészségi nehézségeivel együtt. Ahogyan tavaly és idén úgyszintén benne él a vágy az emberi jó szóra, a jó érzések kifejezésére, simogatásra, hogy legyen, aki fogja a kezét egy-egy körülményesebb beavatkozás alkalmakor. Nem áhítozik semmiféle luxusra, örül a javulásnak, de én megjegyzem, hogy biztosan rengeteget lendítene az állapotán, ha a lelki békét is megtalálhatná egy empatikus társ oldalán.

   Mindannyian reméljük, hogy nem kell vakablakon át szemlélnünk az univerzumot, elvégre nem vagyunk ufók, mégha néha annak gondolnak is minket különös, nehezen gyógyuló, vissza-visszatérő bajainkkal. Ahogyan Szabó Magda írta „Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.” Ne menjünk ennyire messzire, de bazírozzuk azt az egyet!